Nyitottan - zarándokvezetőként

"Az Úr az én pásztorom, nincs is semmiben hiányom: *
zöldellő mezőkön terelget engem.
Csöndes vizekhez vezet, *
és lelkemet felüdíti.
Az igazság ösvényén vezérel *
nevéhez híven." (23/22. Zsoltár kezdete)

Kép: saját

Ma elindult a zarándokvezető képzésünk. A köszöntő szavak nekem jutottak - alább egy átiratát olvashatjátok a felolvasott szövegrészekkel:

A zarándoklás nem az, aminek gondoljuk. Nem csak az. Mindig több. Mint ahogy Isten is. Mint ahogy egy másik személy is. Mint ahogy magam is, és a világ is. Ez mindig és mindenkire vonatkozik. Ezért a kulcsszavunk lehetne: a nyitottság. Nyitottság az ismeretekre, az ismeretlenre, a jelenségekre, egymásra, magamra, Istenre, a változásra, a szemléletváltásra, a szembesülésre. A zarándokbotra támaszkodhatok, de van amikor eljön az idő az elengedésre (amikor olyan a terep, hogy már csak akadályoz, mert mondjuk mászni kellene) - mindannak az elengedésére, amiben eddig jól éreztem magam, ami támaszt adott, amiről azt gondoltam, hogy ebben van Isten... Ezek lehetnek utak Istenhez, de Ő végtelenül gazdagabb. Kilépni önmagamból azt is jelenti, hogy merek új tapasztalatok és formák befogadására. Hogy milyen "az én Istenem", azt csak én tudom... - csak hozzám szól úgy, hogy nekem milyen arcát mutatja, az nagyon személyes. S ez vonatkozik nemcsak ránk (leendő) vezetőkre, hanem mindenkire, akit vezetünk. Valójában nem mi vezetünk, nem mi "csináljuk", hanem együtt megyünk Isten felé...

A zarándoklatról mindenkinek eszébe jut valami, mindnyájan voltunk már bizonyára valamilyen zarándoklaton. Arra szeretnélek hívni benneteket, hogy legyünk nyitottak a másra, a többre, a sokféleségre, ne ragaszkodjunk a bevett szokásainkhoz, lelkiségünkhöz. S ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezek értéktelenek. Sőt: ahhoz, hogy befogadjunk, kell hogy legyen mit befogadni, így nyíljunk meg ne csak a befogadásra, hanem a közlésre is, hogy tőlünk is befogadhassanak mások. A zarándok olyan, aki megszólít és aki megszólított. Mindenki máshol tart az útján. Jézus követést kér, nem úgy küld, hogy ő ne járta volna be az utat. Nekünk is fontos, hogy tudjuk, mi hol tartunk, tükröt kapjunk és dolgozzunk önmagunkon, az istenkapcsolatunkon, hiszen ebből származik mindaz, amit másoknak tudunk adni a zarándoklaton.

A zarándoklat nem csak a hívőknek szól. Sokan a "maguk módján vallásosak/hívők" éppen a zarándokutakon keresik a lelkiség, a spiritualitás megélését. Óriási lehetőség ez arra, hogy meghívjuk, megszólítsuk őket. De ez csak akkor működik, ha nem úgy állunk eléjük, hogy "márpedig mi tudjuk a tutit, ide hallgass", hanem először a nyitott befogadással, elfogadással, megértéssel. Akár a szeretet cselekedeteivel. Mindenkiben megvan a vágy a kiszakadásra, a Többre, az Igazira. Sokak számára épp az lehet az első lépés, ha találkozik a Világgal mint világgal, a természettel, ha rácsodálkozik stb. Nem lehet rögtön ajtóstul rontani a házba. Karl Jaspers keresztény filozófus ezt az alapvető emberit így fogalmazza:

"Általánosságban véve tulajdonképpen a következőt lehet mondani: az emberek évezredeken átívelően ugyanazt érzik: élnek benne a világban, és lépten-nyomon azt tapasztalják, hogy valami el van előlük rejtve. Valami olyasmi, ami nem ehhez a világhoz tartozik, ami nem múlik el a pillanattal; valami, amiről csak nem akar lehullni a lepel. Aki ezt a kérdést felteszi magának, az valami katartikus változáson megye keresztül: mindeddig magától értetődően, a legnagyobb természetességgel élte életét, most azonban minden más lett. Igen, mintha fölébredt volna! [...] Ehhez a mindenkit folyamatosan nyugtalanító kérdéshez kapcsolódik kezdetektől fogva a másik, amely elválaszthatatlan tőle: nem más az, mint az üdvösség hiányának tudata, és ezzel együtt az üdv utáni vágyakozás. Másképpen fogalmazva, az ember tudja, hogy az ő léte nem az igazi, valódi Lét, s keresni kezdi azt. Ennek a tudatosságnak a a megjelenésével az emberi lény egy minőségi ugrást hajt végre [...] Amióta tehát ez a tudatra ébredés megtörtént, az embernek nincs többé nyugalma, mint azelőtt volt; oda a természetesség, a magától értetődő élet. Keresi-kutatja útját, mindenekelőtt a saját életében, és folyvást a célra gondol, ahová, ami felé tart. Szeretné tudni, merre visz az út és pontosan hol is van a cél. Mai modern világunkban a legtöbben általánosan érvényes receptet keresnek, ami mindenre megoldást kínál, ilyen azonban nincs és nem is lehet. Mindenki könnyedén beláthatja, hogy amikor ez a bizonyos ugrás megtörténik, akkor a köznapi ész, az úgynevezett racionalitás áttöretik, s ettől fogva nyilvánvaló, hogy ami általános, avagy általánosan érvényes, az nem lehet a végső szó. Vannak persze olyanok, akik megelégszenek az általános dolgokkal, megoldásokkal is - ők úgymond "rendben levőnek" érzik magukat. Aki azonban nem elégszik meg ennyivel, az ezen a ponton képtelen megnyugodni; a határok felé törekszik, amelyekre ráérzett." (Karl Jaspers: A transzcencendia rejtjelei, részlet)

Nekünk van egy Kinyilatkoztatásunk Istenről, akiben hiszünk, s aki megtestesült Jézus Krisztusban - ezért vagyunk keresztények. Ugyanakkor minden szöveg, gondolat, dogma és hitrendszer mögött ott húzódik a negatív teológia: hogy Istenről mindig többet nem tudunk, mint amennyit tud(hat)unk. Ha "tudósok" vagyunk, az könnyen kevéllyé tehet minket, vigyáznunk kell. Az ókeresztények is tudták ezt. Íme egy részlet az V. századból:

"[...] a létezőkre vonatkozó minden állítást róla mint minden dolog okáról kell állítani és kimondani. De mint minden fölött állóról még sajátosabban mindezt tagadni kell, s nem kell azt hinni, hogy a tagadások ellentétesek az állí tásokkal, hanem, hogy Ő sokkal előbbi a tagadásoknál, és fölötte áll mindenféle tagadásnak is meg állításnak is.

Ilyen értelemben mondja tehát az isteni Bartholomaiosz, hogy a teológia terjedelmes is, és igen rövid is, és hogy az Evangélium hosszú és nagy, másfelől viszont szűkszavú. Azt hiszem, igen jól megértette, hogy minden dolog jóságos oka bőbeszédű is, meg szűkszavú is, s egyszersmind szótlan is, mint olyan, aminek sem szava, sem értelme nincs, mivel lényegfeletti módon felülmúl mindent, és csak azoknak nyilatkozik meg födetlenül és valóságosan, akik minden tisztátalant és minden tisztát átlépnek, és az összes szent csúcsokra való minden felhágáson túljutnak, elhagynak minden isteni fényt, hangot és égi beszédet, s behatolnak abba a homályba, ahol – mint az írás mondja – valósággal jelen van az, aki mindenen túl van. Nem véletlenül kapja ugyanis az isteni Mózes azt a parancsot, hogy először tisztuljon meg, azután pedig különüljön el azoktól, akik nem tiszták; a teljes megtisztulás után meghallja a sokhangú harsonákat, bőségesen és tisztán sugárzó, nagy fényességet lát, aztán elválik a sokaságtól, és – mint a kiválasztott papok – az isteni felemelkedés csúcsára ér. Ám ekkor sem társalog magával Istennel, s nem is látja őt – hiszen láthatatlan –, hanem csak a helyet, ahol áll. Ez pedig, úgy gondolom, azt jelenti, hogy a látható és elgondolható dolgok közül a legistenibbek és a legmagasabbak voltaképpen buzdító magyarázók azokról a valóságokról, amelyek a mindent felülmúlónak vannak alávetve. Általuk válik nyilvánvalóvá minden értelmi belátást meghaladó jelenléte, mely legszentebb lakhelyeinek szellemi csúcsain foglal helyet. És ekkor Mózes elválik mindattól, ami látható és ami lát, és behatol a megismerhetetlenség valóban misztikus homályába, melyben kizár minden megismerő megragadást, és elkerül a mindeképpen érinthetetlenben és láthatatlanban. Egészen azé, aki mindenen túl van. Rajta kívül senkié: sem a magáé, sem másé. Mindenfajta megismerés szünetelése révén jobb része szerint egyesül azzal, aki teljesen megismerhetetlen, és azáltal, hogy semmit sem ismer, értelemfeletti módon ismeretre tesz szert. [...] [Isten] Nem sötétség, és nem is fény. Nem tévedés, és nem igazság. Nincs rávonatkozó állítás, sem tagadás; amikor az utána következőkről állítunk vagy tagadunk valamit, akkor Őt nem állítjuk és nem is tagadjuk, mert minden állításon felül áll, mint minden dolog tökéletes és egyetlen oka, s minden tagadáson fölül áll, mint a mindentől teljesen függetlennek a meghaladása és mindenen túli." (Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész: Misztikus teológia, I/2-3, V. részletek; ford.: Erdő Péter)

Mi a zarándokvezető képzés során csak felvillantunk, megalapozunk témákat, ismereteket, melyek elindíthatnak vagy tovább vezethetnek egy úton, amely végső soron mindenkinek a sajátja...