Határátmenet

 "Dicsérjétek az Urat szentélyében, 

dicsérjétek a hatalmas égboltozaton!

Dicsérjétek hatalmas tetteiért, 

dicsérjétek, mert nagysága végtelen." (149. zsoltár)

Kép innen

A véges képes a végtelenről beszélni. Képes leírni, képes felfedezni, nem belemenni abba a végtelen ciklusba, mely mindig a határtalan felé tör egyre csak tovább és nem veszi észre, hogy bármennyit is halad előre, sosem fogja elérni azt, ami felé tart. Az ember számára megadatott, hogy felül tudjon emelkedni.

Ez nem logikai dedukció (formális következtetés) és azt hiszem, önmagában véve nem is indukció (általánosítás). Ezek a logikai módszerek, gondolkozások ha mechanikusan működnek, végtelen ciklusba, azaz soha véget nem érő folyamatba kerülhetnek. Kell valami magasabb szintű reflexió ahhoz, hogy belássuk, de legalábbis megérezzük, hogy ez a működés soha be nem teljesülő, mindig továbbpörgő öröklétre van kárhoztatva.

Ez a belátás a határátmenet. Amikor kilépek, felülemelkedem és megsejtem a végtelent.

Ha tudatosítom vágyamat, mely örökké szomjas és sosem tud betöltődni, képes vagyok a végtelent megsejteni, kilépni mohó köreimből és rájönni arra, hogy semmi evilági nem tud betölteni. Mint amikor a programozó észerveszi, hogy futó algoritmusa végtelen ciklusba jutott és megnyomja a leállítást, s konstatája, hogy az eredmény csak végtelen lehet. Mely, noha valamelyest, legalábbis jelképesen megjeleníthető (reprezentálható), a végtelen a maga teljes valóságában kívül esik a programot futtató számítógép világán.

Ez a határátmenet lehet az Istenről való gondolkozásnak is az egyik alapja.

S talán a pokolnak, az örök kárhozatnak is valami olyasmihez lehet köze, hogy nem akarom, nem tudom észrevenni vagy tudomásul venni, hogy a mohó mindig "még egyet" akarása közben elvétem az igazán lényegeset, magát a Végtelent, amelyben - már más értelemben - az örök béke vár...