"A performatív ellentmondás legegyszerűbb esete [...]: 'egyáltalában nincsen igaz ismeret'. [...] aki ezt mondja, az állítás megtörténte által érvényteleníti azt, amit állít." [...Így...] "igazolhatók a filozófiának legalapvetőbb állításai, [...] ill. mindazok a valóságra vonatkozó és így tartalmi ismereteket közlő tételek, melyek ésszerűen nem tagadhatók." (Weissmhar Béla, szöveg innen)
 |
| Weissmahr Béla - Kép innen |
Életútja[1]
P. Weissmahr Béla (1929-2005) jezsuita filozófus – ahogy maga mondta élete
alkonyán – „mindenütt jól érezte magát”. Ennek súlya különösen változatos,
részben hányattatott élete fényében érezhető: külföldre menekülési kísérlet,
majd börtön; ugyanakkor számos tanulmányi és tanári pozíció szerte a világon –
Szeged, Maastricht, Indonézia, Róma, München, Budapest. Ipari tanuló is volt, s
egy ideig novíciusmester, melyre tanítványai mai napig szeretettel emlékeznek.
A budapesti születésű fiatalember 1945-ben életének meghatározó lelki
élményét élte át a zugligeti Manrézában; ez megnyitotta számára az utat a
kontemplatív imára és az Istennek való önátadásra, konkrét formában a jezsuita
rendbe való belépésre.
Teológiai tanulmányai és papszentelése (1958) után dogmatikát tanított,
majd római papnövendékek tutora lett, később doktori fokozatot szerzett (1971),
s metafizikát, filozófiai istentant tanított több helyen, később már egyetemi
tanárként (1985). Közvetlen, nyitott egyéniségének és karizmájának jele, hogy Münchenben
megszervezte az ún. „Béla-bandát”, mely az amúgy ilyesmire nehezen rávehető professzorok
informális szakmai köreként gyümölcsözően működött.
Novíciusmesteri pályafutása közben – melyre kezdetben alkalmatlannak
érezte magát, részben a nagy felelősség miatt – szívbetegség érte (1996), mely
után élete végéig leginkább lelki vezetéssel és oktatással foglalkozott. Életének
középpontja a napi szentmise és imádság volt, s akik emlékeznek rá, azt
mondják, „jó volt vele lenni”…
Munkássága
Számszerűen viszonylag kevés művet írt, de annál tartalmasabbakat. Néhány
tankönyv írása mellett leginkább német és magyar nyelvű szaklapokban publikált.
Fő témái: az egység és különbség, Istennek a „teremtményi erők” általi és közvetlen
működése (csodák értelmezése – beleértve Krisztus feltámadását –, fejlődés és
evolúció), a megismerés és transzcendentális tapasztalat, a szabadság, valamint
a retorzív érvelés. Módszerében következetes és sok tekintetben eredeti. A
filozófia legfontosabb kérdésének a metafizikai kérdést tartja, a valóság
mibenlétét, melyhez az ellentétpárok egymást ki nem záró volta, a valóság
dinamizmusa és cél felé haladása jelentik számára a kulcsot.
A szabadság és az élet értelmének témája [tárgyalásához] korábban
bevezetett gondolatait, módszereit használja fel ill. alkalmazza [...] Így pl. az Ontológia c. tankönyvében[2] is
szereplő retorzív érvelés és performatív ellentmondás, vagy az
elkötelezettségen alapuló megismerés a „Bevezetés az ismeretelméletbe” c.
tankönyvéből.[3] Mindkét tárgyalt témához
kapcsolható még az Ontológiában röviden kifejtett cél-okság[4], melynek
kapcsán egyrészt megállapítja a magasabb léttökéletességre való irányulást,
másrészt a véletlenre vonatkozóan a valós indeterminizmus mellett foglal állást.
Weissmahr Béla a kortárs magyar filozófia kiemelkedő gondolkodója, akinek
életműve bizonyos nemzetközi körökben is ismert, bár egyesek szerint gondolatainak
hordereje okán szélesebb körű ismertségre is szert tehetett volna, ha a történelem
kedvezőbben alakul. Ő maga mindvégig szerény és közvetlen volt, még azzal
együtt is, hogy – ahogy egyik diákjának csendesen megjegyezte – „olyan dolgokra
jöttem rá, amikre előttem még senki sem”.
[1] Kránitz Mihály (szerk.): Istenkereső tudósok: Magyar
teológusportrék a XX. század második feléből, Új Ember, Budapest, 2007.,
283-299. oldalak nyomán
[2] Weissmahr Béla: Ontológia, Mérleg-Távlatok, Bécs-Budapest-München,
1995., 29. oldaltól
[3] Weissmahr Béla: Bevezetés az ismeretelméletbe, Teológiai
Kiskönyvtár I/2., Róma, 1978.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése